Ha olvastál már tőlem blogbejegyzést akkor nem lesz meglepő, amit most mondani fogok: úgy gondolom, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa.

Ez a feltételezés az az alapkő, ami meghatározta a felnőtt életem nagy részét. Mostanáig.

Évekig hittem benne, hogy ha eléggé akarok valamit és keményen dolgozom érte, akkor biztosan sikerülni fog. Ez a meggyőződés végigkísérte az eddig életem nagy részét, formálta a döntéseimet, és meghatározta, hogyan gondolkodom a kudarcokról.

Aztán egyszer csak rájöttem: tévedtem.

Nem teljesen, de elég nagyot ahhoz, hogy újra kellett gondolnom az egészet. És ez a felismerés, hogy a siker nem mindig rajtunk múlik felszabadító volt. Megmentett attól, hogy teljesen kiégjek.

Erről szeretnék most írni. Arról, hogy mi történik, amikor túl komolyan vesszük a “minden rajtad múlik” mantrát, és arról, hogyan találhatunk egyensúlyt a felelősségvállalás és a valóság elfogadása között.

Az írásomat 3 részre osztottam annak függvényében, hogy milyen folyamatok játszódtak le bennem:

1. Miért gondoltam így sokáig? – Csőlátás

2. Miért nem gondolom már ezt teljes mértékben? – Kötéltánc

3. Konklúzió, amit te is magaddal vihetsz! – Tanulság

1. Miért gondoltam így sokáig? – Csőlátás

Visszagondolva két dolog húzott ebbe a csapdába: egyrészt nagyon akartam hinni benne, másrészt logikusnak tűnt.

Fiatalon találkoztam a pozitív gondolkodás különböző irányzataival: a vonzás törvénye, a manifesztáció, a vizualizáció. Ezek egy ideig lelkesítettek, de hamar kiábrándultam belőlük. Túl passzívnak tűntek. Úgy éreztem, hiányzik belőlük valami lényeges: a cselekvés.

Így alkottam meg a saját formulámat: tiszta cél + kemény munka = garancia a sikerre.

Egyszerű. Elegáns. És ahogy kiderült, tévesen egyszerűsítő.

Amikor tényleg minden rajtad múlik

Van, amikor ez a formula valóban működik. Amikor olyan dolgokról van szó, amelyek kizárólag a te kezedben vannak.

Le akarsz fogyni 10 kilót? Kalóriadeficit + edzés = eredmény.
Megtanulnál zongorázni? Napi gyakorlás + jó tanár = tudás.
Rendbe akarsz tenni a lakásban? Szabadidő + elszántság = kész.

Ezekben az esetekben valóban te vagy a saját sorsod kovácsa. A változók minimálisak. Ha nem sikerül, valóban téged terhel a felelősség.

Amikor már nem csak rajtad múlik

De aztán vannak a másik típusú célok. Azok, amiket sokan tűznek ki maguk elé:

Főnök akarok lenni a cégnél.
Milliomos vállalkozó szeretnék lenni.
Híres író akarok lenni.
Megnyerném az Nobel-díjat.

Ezekben a célokban van egy apró, de kritikus különbség: másoknak is van ráhatásuk.

Az előléptetésedet nem csak a te teljesítményed határozza meg. Ott van a vállalati politika, a főnököd személyes szimpátiája, az időzítés, az hogy épp van-e üres pozíció, és igen, néha a szerencse is.
A vállalkozásod sikerét a piac dönti el. Te készíthetsz tökéletes terméket, de ha nincs rá kereslet, vagy épp gazdasági válság van, vagy egy nagyobb versenytárs beszáll a piacra, bukott ügy.
A könyvedet kiadók, szerkesztők, olvasók, kritikusok, algoritmusok és a könyvpiaci trendek alakítják. Te írhatsz zseniálisan, de ha a téma épp nem trendi, vagy a kiadó másik könyvre fókuszál, nem fog bestseller lenni.

Ez nem igazságtalanság. Ez a valóság. Ez nem rosszmájúság. Ez tisztánlátás.

A nagy összeomlás

És pontosan itt kezdődik a baj.

Mert amikor olyan célokat tűzöl ki, amik nem csak rajtad múlnak, de te továbbra is azt hiszed, hogy minden rajtad múlik, akkor egy nagyon káros spirálba kerülsz. Dolgozol. Keményen. Mindent megteszel. És mégsem jön az eredmény. Mit gondolsz ilyenkor?

“Biztosan nem dolgoztam elég keményen. Biztosan van még olyan szabadidőm, amit feláldozhatnék.”

Szóval még keményebben dolgozol. Feláldozod a hétvégéidet. Lemondod a programokat. Kevesebbet alszol. És megint nem jön az eredmény.

“Érzem, hogy jó lesz ez. Már annyira közel lehetek. Biztos valamit máshogy kéne csinálnom.”

Újratervezel. Új stratégia. Új megközelítés. Még több munka. És újra semmi.

Ezen a ponton két dolog történik:

1. Elveszíted a perspektívát. Már nem látod, hogy mennyit fejlődtél. Nem veszed észre, hogy milyen új képességeket szereztél. Nem értékeled az apró sikereket, mert csak a nagy célra koncentrálsz.

2. Kiégsz. Fizikailag, mentálisan, érzelmileg. Mert feláldoztál mindent egy cél oltárán, ami sosem fog beteljesülni. Nem azért, mert nem vagy elég jó, hanem mert vannak külső tényezők, amiket nem tudsz kontrollálni.

2. Miért nem gondolom már ezt teljes mértékben? – Kötéltánc

Hallottuk már ezerszer: “Minden rajtad múlik. Vállald a felelősséget. Aki kitart, az nyer.”

Ezek szép mondatok. Motiválóak. De nem teljes igazságok. A kitartás fontos. A kemény munka fontos. De nem elégségesek.

Gondolj bele: ha holnaptól elkezdek naponta 8 órát edzeni, mert repülni akarok, attól még sosem fogok elrugaszkodni a földről. Nem azért, mert gyenge vagyok vagy nem akarom eléggé. Azért, mert emberből vagyok, és az emberek nem tudnak repülni.

Ez extrém példa, de a lényeget megragadja:

Nem minden cél reális, még akkor sem, ha mindent beleadsz.

És itt jön a kulcsfontosságú különbségtétel:

Ha egy célod nem teljesül, az NEM azt jelenti, hogy TE sikertelen vagy.

Azt jelenti, hogy az adott cél, az adott módon, az adott időben nem volt elérhető. Ez nem kudarc. Ez információ és lehetőség.

Amikor ezt megérted, amikor képes vagy különbséget tenni aközött, hogy “én vagyok a probléma” és “a helyzet nem kedvező” között, akkor megszabadulsz. Megszabadulsz a folyamatos önvádtól. Megszabadulsz attól a kényszertől, hogy még többet áldozz fel és lehetőséged nyílik újragondolni a dolgokat.

Lehet, hogy:
Rossz célt tűztél ki.
Jó cél volt, rossz időzítéssel.
Jó cél volt, de nem úgy definiáltad a sikert, ahogy kellett volna.
Vagy esetleg rájössz, hogy végig jó úton jártál, csak a végcél nem az volt, aminek gondoltad. Lehet, hogy a folyamat volt az igazi jutalom, a tanulás, a fejlődés, az, hogy megpróbáltad.

És ez sem kudarc. Ez önismeret.

Work – Life Balance

Igen, vannak olyan időszakok az ember életében amikor szinte mindent alá kell rendelni a munkának. Rengetegszer fordul elő, hogy időszakosan is de félre kell tennünk minden mást annak érdekében, hogy teljesítsünk. Vannak elvárások a munkahelyen, iskolában és az élet számos más területén ahol meg kell felelni az elvárásoknak.

Ez olyan, mint a kötéltánc. Mikor a kötéltáncos egyensúlyozni próbál akkor egyszer jobbra egyszer balra kileng de mégis a kötélen marad. Valahogy így kell ezt elképzelni. Ezért sem értek egyet a work – life balance szemlélettel… Én azt tapasztaltam, hogy ha huzamosabb ideig tudja valaki tartani ezt a work – life balance dolgot akkor az hosszú távon semmi jóra nem vezet. Ha egyensúlyban van a munka mennyisége az élet más területeivel akkor az a munka sok esetben nem fog tovább fejlődni. Mint említettem, néha muszáj a munkát is előtérbe helyezni, hiszen ezekben az időszakokban rengeteget tanulunk és így is jutunk előrébb. Még ha nem a munka van egyensúlyban hamar elkényelmesedünk.

Éppen ezért nem statikus állapotra, egyensúlyra kell törekednünk, hanem sokkal inkább egyfajta egyensúlyozásra, ami egy dinamikus állapot. Néha kileng a munka irányába de pontosan ezáltal (pénz, lehetőségek, stb.) lesz lehetősége annak, hogy az élet irányába is kilengjen (élmények, tapasztalások, stb.).

Igen, kell a kemény munka és meg is van a helye. Nem a kemény és kitartó munka ellen szeretnék beszélni. Sokkal inkább arra jöttem rá, hogy ahogy az életben más sem ez sem csak fekete vagy fehér.

Lépjen hátra az aki…

Ha jól emlékszem Dániában csináltak egy személetes kísérletet. Felsorakoztattak pár embert egy focipálya félpályájára. Felolvastak számukra állításokat és akire igaz volt egy állítás, annak a személynek hátra kellett lépnie egyet. Olyanok hangzottak el, mint például: a szüleim elváltak, bevándorlók gyermeke vagyok, a családban van mozgássérült, a szüleim csak 1 nyelven beszélnek, stb. A feladat végén valaki ugyan úgy a félpályánál állt, valaki csak 1-2 lépést lépett hátra, míg sokan egész messze kerültek a félpályától. Ekkor megszólalt a sípszó, hogy az nyer, aki előbb elér a túloldalon lévő kapuig. Mondanom sem kell, hogy kik lettek a nyertesek és kik a vesztesek…

Valahogy az élet is így működik. Hogyan lehetne azt mondani egységesen mindenkire, hogy a saját szerencséjének a kovácsa, miközben valaki egy zsákfaluból jön valaki pedig beleszületik egy felsőosztályú családa?

Persze, megcsinálhatja a szerencséjét elvileg mindenki. De lássuk be, pusztán azzal, hogy hova születtél már egy óriási befolyással bír arra, hogy milyen kihívásokkal kell szembenézed. Ez nem pusztán anyagi kérdés. A mai világban, ha valaki több erőforrással rendelkezik akkor megeszi a versenytársait reggelire. (pl. Itt a versenytárs lehet egy másik jelentkező egy állásinterjúra.)
Ha valaki busszal utazik az valószínűleg később ér oda egy találkozóra, mint aki saját autóval megy. Aki elegáns ruhákat vesz fel egy banki interjúra lehetséges, hogy jobb benyomást tesz, mint az a jelentkező akinek nem volt erre pénze. Akinek van pénze megfizetni a magánorvost előbb lesz újra egészséges. Érted már? Több időt és energiaforrást vesz igénybe ugyan az a feladat. Ezek a kis különbséget pedig az élet minden területén megmutatkoznak, míg a nap végére óriási különbséggé duzzadnak.

Ez nem újjal mutogatás. Ez nem bánkódás, hogy másnak miért jó és nekem miért nem. Amit viszont látni kell az az, hogy itt szintén megmutatkozik az a jelenség, hogy nem rajtunk múlik az életünk egy jelentős része. Persze a reakcióinkat magunk választjuk, de abban egyet érthetünk, hogy valószínűleg markáns különbséget jelenthetnek a fent említett dolgok. Mindezt annak ellenére, hogy tudomást veszünk róla vagy sem.

Szóval mi a tanulság?

Vállalj felelősséget azért, ami rajtad múlik, de fogadd el, hogy vannak dolgok, amik nem
Dolgozz keményen, de ismerd fel a kiégés jeleit és tudj lassítani.
És legfőképpen: tanulj meg különbséget tenni aközött, amikor tovább kell haladnod, és amikor át kell értékelned a céljaidat.
Mert nem, nem vagy te a saját szerencséd kovácsa; de igen, irányítani tudod, hogyan reagálsz arra, amit a sors eléd tár.

És talán ez a bölcsesség: tudni, mi az, amit alakíthatsz, és mi az, amit el kell engedned.